MUDDY WATERS: Authorized Bootleg - Live at the Fillmore Auditorium (1966)

Muddy Waters, szül. McKinley Morganfield, a Chicago Blues királya! Becenevét nagymamája aggatta rá, kissrácként rendszeresen a sáros vízben játszott. Első felvételeit a '40-es évek elején rögzítette Alan Lomax egy hordozható hangrögzítő segítségével a Kongresszusi Könyvtár számára, melynek sikerén felbuzdulva az évtized második felében Chicago felé vette az irányt. Csillaga Leonard Chess segítségével kezdett rohamosan felfelé ívelni. Olyan kislemezek segítségével virágoztatta fel a Chicago Blues-t, mint az I Can't Be Satisfied, a Louisiana Blues, a Long Distance Call, vagy nem sokkal később a Hoochie Coochie Man, az I'm Ready vagy a Mannish Boy. A sor, ha nem is végtelen, de nagyon hosszú. Az '50-es évek végén egy új zenészgeneráció (Buddy Guy, Otis Rush stb.) már hősként tekintett rá.
Habár az '50-es években már elkezdték nagy mennyiségben gyártani a nagylemezeket, Muddy első LP-jére egészen 1960-ig kellett várni. Ám ez a lemez sem csak róla szólt, hiszen kizárólag Big Bill Broonzy átiratokat hallhatunk rajta (Muddy Sings Big Bill). Még ugyanabban az évben jelent meg a nagysikerű Newport Folk Fesztiválon rögzített anyaga, szintén a Chess-nél, majd három év múlva egy újabb koncertlemez, ám ez egy kisebb kiadónál (Argo), ráadásul nem csak az ő főszereplésével.

Az 1963-ban rögzített, majd a következő esztendőben megjelent Folk Singer LP ugyan egy kitűnő bensőséges hangulatú lemez, de nem Muddy igazi arcát mutatja, a címének megfelelően Chess az akkor igen népszerű akusztikus hangzást erőltette. Buddy Guy gitározott, Willie Dixon játszott nagybőgőn, Clifton James dobolt.
A lemez egy főpróbának is tekinthető volt Muddy közelgő angliai útjához. Muddy mindenképp akusztikus műsort szeretett volna a szigetországban, mivel első turnéján csúfosan megbukott. 1958-ban a sznob angol közönség tradicionális akusztikus blues-t várt, helyette kapott egy kőkemény Chicago Blues műsort. Ebből tanulva Muddy akusztikus programmal tért vissza, ám ekkor már egy új generáció várta, akik fel voltak készülve az elektromos blues-ra. Muddy ismét mellényúlt.

1966-ban három lemez jelent meg Muddy-tól: a Testament egy korai, még a Stovall ültetvényen készült felvételeket hozott ki, a Chess szintén egy válogatással jelentkezett (The Real Folk Blues), de ők jelentették meg a következő stúdióalbumot is: Muddy, Brass and the Blues, melyhez ugyan nagyszerű számok születtek, ám sokakban ellenérzést váltott ki az utólag feljátszott fúvós-szekció, mely soha nem volt jellemző Muddy blues-ára.
Az egyetlen lemez, mely jól reprezentálja Muddy valódi arcát a '60-as évek közepén, egy több mint 40 év után (2009) megjelent koncertlemez. Bár ez sem ad teljes képet, hiszen a San Francisco-i Fillmore Auditoriumban tartott három koncerten nem a standard felállású Muddy Waters Blues Band lépett fel. A korra jellemző volt, hogy a zenészek több csapatban is érdekeltek voltak, így nem minden fellépést tudtak elvállalni. Erre az esetre Muddy is tartogatott minden posztra legalább egy tartalékzenészt. A legnagyobb hiányosság, mely egyből szembetűnik, a zongora hiánya. Otis Spann ekkor már több mint 10 éve volt a zenekar vezetője, így nem csak maga a hangszer jelenléte hiányzik, hanem az egyik vezéregyéniség is. Szintén nem volt jelen az állandó Calvin Jones/Willie Smith ritmusszekció, őket Mac Arnold és Francis Clay helyettesítette, tegyük hozzá, nagyszerűen. Bár nem volt nehéz dolguk, mivel rendszeres beugrók voltak a bandában. A szájharmonikások még elfoglaltabbak voltak, hiszen saját zenekarukkal is kellett turnézni, így Muddy olyanok közül válogathatott, mint James Cotton, Carey Bell, Mojo Buford, George Harmonica Smith. Ezeken a Fillmore koncerteken utóbbi zenélt, a két gitáros pedig Sammy Lawhorn és Georgia Boy, azaz Luther Johnson.

Az Authorized Bootleg egy nagyszerű válogatás a három különböző napon rögzített koncertből, bár mivel mindhárom koncert már elérhető volt kalóz formátumban korábban a Wolfgang's Vault jóvoltából, így némiképp hiányérzet marad az emberben, és várja a triplalemezes hivatalos változatot. Szokás szerint mindhárom fellépést a zenekar indította Muddy nélkül, amiből erre a Chess által megjelentetett CD-re semmi sem jutott. Ellenben néhány számot megismerhetünk többféle előadásmódban is. Apró különbségeket hallhatunk, inkább hangulatilag tartok jobbnak bizonyos változatokat. A Forty Days and Forty Nights november 6-i verziója pl. valamivel lendületesebb, mint az egy nappal korábbi, de a Hoochie Coochie Man és a Baby Please Don't Go inkább az 5-én rögzített felvételről tetszik jobban. A Rock Me mindkét változata nagyszerű, az egyik keményebb, borúsabb, a másik sodró lendületű.
A lemezen szereplő 15 tétel harmada kifejezetten lassú blues. A She Moves Me 8 perce kőkemény slide-dal indul, de az ének sem puhányabb. A közepén Muddy jó hosszan elnyújta slide-szólóját, mely közben George Smith is hozza a sajátját. Erre szokták mondani: Raw Chicago Blues! A You Can't Lose What You Ain't Never Had ugyan sokkal rövidebb, de ugyanolyan kemény, közepén egy jó kis szájharmonika szólóval. Könnyen elképzelhető, hogy ez az egész lemezen hallható nyers keménység a sziklaszilárd ritmusszekciónak, valamint a zongora hiányából adódó sűrűbb gitározásnak köszönhető.
A Thirteen Highway című 11 perces lassú ugyan visszavesz a ridegségből, de cseppet sem könnyedebb. A két gitáros játéka itt külön kiemelendő. A Honey Bee-ben és a Long Distance Call-ban viszont ismét Muddy tündököl. Mindkét dalt a Muddy katalógus legjobbjai közt emlegetik, nemcsak a zene, az előadásmód, hanem a szövegek is nagyszerűek. Az utóbbi halhatatlan sora ("Hear My Phone Ringin', Sound Like a Long Distant Call") után megszokott jellegzetes telefoncsörgés mímelése ugyan ezúttal nem olyan tökéletes, ám ettől függetlenül az egyik legjobb változat tanúja lehetett a Fillmore közönsége '66 novemberében.

Az évtized második felére a blues-kedvelők közönsége nagyot változott. Az átlag fekete fiatal már kevésbé volt érdeklődő, az előző generáció zenéjének tartotta a blues-t, ellenben a fehér ifjúság a blues-ban találta meg a lázadás gyökereit. Akik nem követték a változásokat, megmaradtak legendának, de aki képes volt megújulni, sikerét továbbvitte. Muddy is az utóbbiak közé tartozott, sőt ő volt az egyik előljáró ebben is. Az ekkortájt készült lemezei mind tele voltak újdonsággal, az a kevés koncertfelvétel pedig arról tanúskodik, hogy folytatta a két évtizeddel korábban megkezdett utat: ugyanazt a rideg, kőkemény Chicago Blues-t nyomta, modernizált formában.

November 5, 1966
Forty Days And Forty Nights 4:16
(I'm Your) Hoochie Coochie Man 2:56
Rock Me 5:02
Baby Please Don't Go 2:30
She Moves Me 8:00
Got My Mojo Working 4:59

November 6, 1966
You Can't Lose What You Ain't Never Had 4:27
Forty Days And Forty Nights 4:15
Baby Please Don't Go 2:53
Thirteen Highway 11:17
Rock Me 6:20

November 4, 1966
Honey Bee (A/K/A Sail On) 4:32
Trouble No More 2:44
(I'm Your) Hoochie Coochie Man 3:02
Long Distance Call 7:00

Muddy Waters - ének, gitár
George Harmonica Smith - szájharmonika
Luther "Georgia Boy" Johnson - gitár
Sammy Lawhorn - gitár
Mac Arnold - basszusgitár
Francis Clay - dob