JOHN MAYALL: Crusade / The Diary of a Band (1967)

A Bluesbreakers első korszakának stúdióalbumai közül számomra - minden józan ész ellenére - mindig is két a "Mick Taylor-os" lemez volt a kedvencem. A legjobb banda egyértelműen az A Hard Road-ot elkészítő Green/McVie/Dunbar volt, ám az a lemez minden nagyszerűsége ellenére sikerülhetett volna jobban is. A Bluesbreakers with Eric Clapton kétség kívül tökéletes, a Blues egyik mérföldköve, mégis... ki tudja miért... a Crusade és a Blues from Laurel Canyon hozzám közelebb állnak. Egyelőre maradjunk az előbbinél!

Miután Green és a srácok összehozták a Fleetwood Mac-et, Mayall ott maradt banda nélkül. Mondjuk a dobos személye egyértelmű volt: Keef Hartley, akinek segítségével még május legelején rögzítette a Blues Alone albumot. A zömök Keef a liverpooli illetőségű Rory Storm & the Hurricanes-ben kezdett (Ringo Starrt váltotta), majd az Arthur Wood/Jon Lord fémjelezte Artwoods-ban folytatta. Mayall-lal egy Champion Jack Dupree-lemezen (From New Orleans to Chicago) dolgoztak először együtt, még '66-ban.
A nehezebb feladat a gitárosi poszt betöltése volt. Az Attack fiatal gitárosa, David O'List visszautasította az ajánlatot, inkább Keith Emersonnal összehozta a Nice-t. Mayall emlékezett egy srácra, aki régebben Claptont helyettesítette egy bulin, ám a kapcsolat megszakadt. Így annak reményében adott fel egy hirdetést a Melody Makerben, hátha majd ő is jelentkezik. A húzás bejött: az új gitáros Mick Taylor. Egy Terry Edmonds nevű gitáros játéka is jónak bizonyult, így őt is felvette, ám ez a kétgitáros felállás mindössze néhány napig létezett.
John McVie végül maradt, ám ha már egyébként is új a zenekar, hát a stílus is változzon egy picit! Ugyan a korábbi Bluesbreakers lemezeken is szerepeltek fúvósok, de csak néhány számban, nem zenekari tagként. Most viszont kiegészült a zenekar Chris Mercer és Rip Kant szaxofonosokkal, így a hangzás még töményebb lett.
Alig néhány héttel a megalakulás után, július 11-én bevonultak a Decca Nyugat-Hampstead-i stúdiójába, és mindössze két nap alatt rögzítették a Crusade-et, melynek elkészítésében ismét Gus Dudgeon hangmérnök és Mike Vernon producer segített. Taylorból kihozták a maximumot, nagyszerűen gitározott, de csak megközelíteni tudta a korábbi zseniket, Claptont és Greent. Ezt viszont a nagyszerű dalok, a fantasztikus hangszerelés és az elképesztően jó hangzás kompenzálja.

A lemezt szeptember elején (a korábban rögzített Blues Alone előtt) a Decca adta ki Angliában, a London Records pedig Amerikában a jól bevált módon: a mono változatok piros címkével, a sztereó kékkel. Már a borítón olvasható bevezetőszövegből kiderül, hogy az anyag felét ismét feldolgozások teszik ki. A nyitó tétel (Oh Pretty Woman - nem összekeverendő a közkedvelt slágerrel) előző év augusztusában Albert King kislemezeként jelent meg, majd nagyjából a Crusade felvételeivel egyidőben jelent meg King első nagylemezén is. A Bluesbreakers is elképesztő lendülettel nyomja, a kíséret rendkívül masszív, Mick Taylor pedig rögtön egy nagyszerű szólóval bizonyít.
A My Time After Awhile nem sokban különbözik a három évvel korábbi Buddy Guy kislemeztől, ugyanúgy az ének és a szólógitár dominál, viszont ráadásként egy jó kis szaxofonszólót is hallhatunk.
Csakúgy, mint az előző két Bluesbreakers lemezen, ide is jutott egy Freddie King instrumentális (Driving Sideways), de ez nincs egy ligában velük. Sokkal jobban sikerült Taylor saját darabja, a Snowy Wood a védjegye lett a Bluesbreakers időkben. Gitározása elődeit idézi, de a Freddie King számok hatása is egyértelmű.
A személyes kedvencem nem meglepő módon egy Dixon-szerzemény, melyet Otis Rush vett először lemezre 1956-ban, az I Can't Quit You Baby. Ugyan a britek közül a Savoy Brown előbb dolgozta fel, de Mayallék rendesen hozzányúltak az eredetihez. Sokkal keményebb és nyomasztóbb lett az ő változatuk, mely egyértelmű alapját szolgáltatta a néhány évvel későbbi Zeppelin átdolgozáshoz.
A saját darabok közül egyértelműen a J. B. Lenoir emlékére írt szám a legjobb. Mayall igen szomorúan említi meg a borítón, hogy a brit sajtó egyáltalán nem emlékezett meg barátjáról, a Blues egyik legjelentősebb alakjáról. A dal az alkalomhoz illően igen szomorkás, beleértve a szájharmonika- és a szaxofonszólót is, viszont a kőkemény kíséret jól ellenpontoz.
A három másik Mayall-darab közül a Tears in My Eyes című lassú blues a legkiemelkedőbb. Az orgona szépen illeszkedik a kíseretbe, Taylor pedig ismét egy nagyszerű szólót nyomat. A Stand Back Baby egy jó kis gyorsabb, ám kifejezetten rövidke szám, a Streamline pedig jellegzetes Mayall, jó kis szaxi- és orgonaszólóval.
Három átdolgozásról kell még szólnom: a vonatozós Man of Stone inkább érdekes, mint kiemelkedő, a Me and My Woman viszont igen jól sikerült. Gene Barge szerzeménye egy nagyszerű riffre épít, nem véletlen, hogy Keef Hartley a későbbi zenekarával is műsorán tartotta. A lemezt Sonny Boy Williamson standarjének (Checkin' on My Baby) lendületes előadása méltóképp zárja, ahogy elvárható, egy hosszabb szájharmonika-szólóval, jól megtámogatva Taylor ritmusgitárjával.

Természetesen ez a lemez is több újrakiadást élt meg, CD-n először 1987-ben jelent meg, majd 20 évvel később jött ki a bónuszolt változat. A plusz dalok eléggé érthetetlen módon leginkább a Peter Green-korszakból származnak, ráadásul korábban meg is jelentek az A Hard Road újrakiadásán. Kizárólag a CD végén található, két részre bontott Suspicious köthető a Crusade-hez, mely kislemezként jelent meg, ám ekkor John McVie már csatlakozott a Fleetwood Mac-hez. Helyét egy rövid ideig Paul Williams vette át, valamint Anglia egyik legjobb fúvósa, Dick Heckstall-Smith váltotta Rip Kantot.
Velük kezdődött az a turné, melyet egy hordozható felvevővel rögzítettek. 6 órányi összegyűlt anyagból válogatták ki a következő lemez anyagát, mely két különálló albumon jelent meg 1968 februárjában: The Diary of a Band.

Még igen kis kölökként hallottam az első albumot, de nem igazán fogott meg. Ez nem is csoda, hiszen igen kaotikus anyag, felkonferelásokkal, interjúkkal, bolondozásokkal, fel- és lekevert dalokkal tarkítva, ráadásul a hangminőség is hagy némi kívánnivalót maga után. De ez ma már mind nem számít, mivel a zenei anyag talán a legjobb, mely kikerült a "brit blues atyjának" kezei közül. Igen hosszú szólók, improvizációk jellemzik az egész anyagot. Rögtön a nyitó Blood on the Night egy jammelés: a lassú, mogorva kíséret Taylor és a fúvósok díszítéseivel jó alapnak bizonyul Mayall jazzes "szketteléséhez".
A számok egy naplóhoz hasonlóan nagyjából időrendben követik egymást és mivel Williams még a turné elején kilépett, a többi számban már Keith Tillman basszusozik. Az első lemezre került két 10 perc körüli lassú blues, melyek természetesen csúcskategóriások. Az I Can't Quit You Baby még keményebb, mint a stúdiólemezen, hosszú gitár- és szaxofonszólóval. Alapvetés!!! Csakúgy, mint a My Own Fault, mely sokkal visszafogottabb. Egy kör szaxofonszóló bevezető után érkezik az ének, kiegészítve Mick Taylor nagyszerű díszítéseivel. Ha valaki kételkedett volna képességeiben, itt meggyőződhet nagyszerűségéről. Plusz itt is nagyszerű a szaxofonszóló.

A második lemez, mely az USA-ban csak 1971-ben jelent meg Live in Europe címmel, egy bolondozással indul: a Gimme Some Lovin'-ba vágnak bele néhány másodperc erejéig, majd The Train címmel érkezik ismét egy jammelés. Az egész szám a zenei fokozások nagyszerű példája. Az eleje Mayall-ra épül (szájharmonika, ének), aztán jönnek a szólók: szaxofon, gitár. Tillman végig masszívan hozza a basszust, Keef Hartley pedig keményen, de igen fifikásan üt, Mayall közben orgonára vált. Ilyen (baromi jó) zenét kizárólag koncertfelvételeken hallani!
A második lemez 10 perces lassú blues-a (Crying Shame) nem egy vidám darab, Mayall szerint a mindennapi koncertek nyomása következtében keletkezett depresszió hatását érzékelhetjük ezen a felvételen. A másik blues a leglassabb az egész anyagon, ám ez csak egy részlet, valószínűsíthetően egy szintén hosszú számból. A főszerep itt kizárólag Heckstall-Smith-é.
Már csak egy dalról kell szólnom, a majdnem mindenki által eljátszott Help Me a Bluesbreakers-től sem rosszabb, mint mástól, sőt... az egyik legjobb. Némelyek lassan játszák, mások gyorsan, itt középtempóban hallhatjuk, egy jó szájharmonika szólóval (naná!!!). A szóló alatt a szokásos módon fokozódik a hangulat, mindenki egyre nagyobb intenzitással nyomja, hogy aztán minden visszatérjen a megszokotthoz. "You Gotta Help Me Baby!" A maradék szám csak kiegészítő, többek között a már említett interjúrészletekkel és dalkezdeményekkel, mely a gitáros képességeinek bemutatására szolgál.

A brit blues történetének egyik legjobb zenekarát dokumentálja (a) The Diary of a Band, de a turné végeztével folytatódott a jövés-menés. Keef Hartley összehozta saját bandáját, Keith Tillman pedig a korábbi dobos, Aynsley Dunbar csapatában kötött ki. Így a Bluesbreakers története a következő fejezetben ismét másokkal folytatódik tovább...

Crusade
A1 Oh Pretty Woman 3:30
A2 Stand Back Baby 1:43
A3 My Time After Awhile 5:05
A4 Snowy Wood 3:52
A5 Man Of Stone 2:22
A6 Tears In My Eyes 4:14
B1 Driving Sideways 3:48
B2 The Death Of J.B. Lenoir 4:21
B3 I Can't Quit You Baby 4:28
B4 Streamline 3:10
B5 Me And My Woman 3:52
B6 Checkin’ Up On My Baby 3:46

The Diary of a Band
Voume One
A1 Blood On The Night 9:13
A2 Edmonton - Cooks Ferry Inn (Impromptu) 3:01
A3 I Can't Quit You Baby 10:09
B1 Medley: Anzio Annie/Snowy Wood/The Lesson 9:43
B2 My Own Fault 11:31
B3 God Save The Queen 2:58
Volume Two
A1-A2 Gimme Some Lovin' (Intro)/The Train 13:20
A3 Crying Shame 10:52
B1 Local Boy Makes Good (Speech Only - Impromptu) 4:00
B2 Help Me 7:08
B3 Blues In Bb 4:45
B4 Soul Of A Short Fat Man 6:05

John Mayall - vocals, keyboards, harmonica, guitars
Mick Taylor - guitars
John McVie - bass (Crusade)
Paul Williams - bass (The Diary of a Band Volume One - A1-2)
Ketih Tillman - bass (The Diary of a Band)
Keef Hartley - drums
Chris Mercer - sax
Rip Kant - sax (Crusade)
Dick Heckstall-Smith - sax (The Diary of a Band)