FLEETWOOD MAC (1968)

Tán, sőt valószínű, nincs még egy olyan zenekar, mely 10 év alatt - az 1967-es megalakulástól a 10 esztendővel később megjelent, a mai napig világhírű Rumors lemezig - akkora metamorfózison ment volna keresztül, mint a Fleetwood Mac. (Na jó, a Manfred Mann sem akármi, de ők már a kezdet kezdetén is igen eklektikusak voltak, ráadásul a név is változott valamelyest az idők folyamán.) Jómagam is az említett lemezzel ismertem meg őket, néztem is nagyot, amikor először meghallottam az "igazi", Peter Green-féle Mac-et : "Hát, ez k**va jó!!!" - kiáltottam fel. Jeremy Spencer nyers, lendületes Elmore James interpretációi és Green lenyűgözően nyugodt, de erőteljes gitárjátéka abszolút elvarázsolt. Bár még fogalmam sem volt, hogy az akkori Mac is két külön részre bontható, annyira, hogy Spencer nem is volt hajlandó szerepelni a Peter által elővezetett nótákban. Meg sem tanulta azokat! Green először csak úgy gondolta, hogy nem volt hozzá kedve, ám a későbbiekben még az is felmerült benne, hogy Jeremy tudásával voltak a gondok. Ám gondról még szó sem volt, a zenekar hétről hétre, hónapról hónapra egyre nagyobb sikereket tudhatott maga mögött.

1967 tavaszán egy nyurga srác, Mick Fleetwood csatlakozott John Mayall Bluesbreakers-éhez. Peter Greent, az akkori gitárost már korábbról jól ismerte, Peter Bardens zenekarában muzsikáltak együtt. A basszusgitáros John McVie-vel is hamar megtalálták a közös hangot, olyannyira, hogy az ő párosuk lett a brit blues-bandák számára az etalon ritmusszekció. Sosem bonyolították túl, ám rendkívül feszesen és lendületesen hozták a blues és boogie alapokat. Ez a felállás mindössze egy kislemezt hozott össze (Double Trouble/It Hurts Me Too), valamint Mayall nélkül még felvettek két számot. A First Train Home egy csodálatos lassú blues, Green tündököl. A másik egy tempósabb, instrumentális darab, mely megalapozta közös jövőjüket. A számot végül Fleetwood Mac-nek nevezték el, ami azontúl, hogy a ritmusszekció nevéből állt össze, úgy hangzott, mintha egy amerikai vasúttársaság elnevezése lenne, azaz jó blues-os. Legalábbis Greenék számára. El is határozták, hogy megalakítják saját zenekarukat. Egyébként sem értettek egyet főnökük jazz-es törekvéseivel, így miután Mayall kirúgta a dobost, Green sem maradt sokáig. De McVie meggondolta magát. Posztjára végül újsághirdetés útján találták meg Bob Brunningot, akivel teljes lett a felállás.
Természetesen Mike Vernonnal kezdtek el dolgozni, aki a Bluesbreakers felvételek producere is volt, de ő épp lelépett a Deccától, így a nagy lemezcég nem is kínált szerződést az új zenekarnak. De sebaj, Vernonnak ott volt a saját Blue Horizon kiadója, melynek a Fleetwood Mac és a szintén újonnan alakult Aynsley Dunbar Retaliation lettek az első szerződtetett zenekarai.

A Mac egy véletlen folytán bővült négyessé: Vernon egy vidéki körútja során találkozott az Elmore James fanatikus Jeremy Spencerrel, akinek őrült előadásmódja olyan benyomást tett rá, hogy azonnal rávette Greent, hogy ő is nézze meg. A látottak nem nagyon tetszettek neki, egészen addig, amíg Spencer bele nem vágott egy Elmore James blues-ba... a többi már történelem.
Első koncertjüket augusztus 13-án adták a Windsori Jazz és Blues Fesztiválon, majd két napra rá a Marquee-ban mutatkoztak be, melynek hangzóanyaga 1992-ben hivatalos CD is megjelent.

A bemutatkozó kislemezt szeptember 9-én rögzítették a CBS londoni stúdiójában, mely végül a Blue Horizon égisze alatt jelent meg '67 novemberében. Az A-oldalon Elmore James Dust My Broomjának adaptációját vezeti elő Jeremy Spencer, I Believe My Time Ain't Long címmel. Ennyire autentikus Chicago Blues-t angol zenekartól még sosem hallhattak korábban. Spencer amellett, hogy tökéletesen hozza példaképét, fiatalos lendületével és erőteljes hangjával plusz energiát ad a felvételnek. A B-oldal már Greené: a Rambling Pony teljesen olyan, mint Muddy Waters Rollin' and Tumblin'-ja, még a hangzása is. Green énekére épül, melyet saját maga kísér gitáron és szájharmonikán, amit csak Fleetwood lábdobogása és a banda háttérvokálozása egészít ki. Mindkét szám érdekes választásnak tűnik egy bemutatkozó kislemezhez, hiszen legnagyobb erősségük, Green frenetikus gitárszólói teljes egészében hiányoznak. Egy harmadik számot is rögzítettek, mely végül az első nagylemezen landolt. Green Howlin' Wolf stílusában vezeti elő a Long Grey Mare-t, amiben ismét előkerül szájharmonikája is.

Miután McVie is lelécelt a "dzsesszesített" Bluesbreakers-ből, november elején csatlakozott a srácokhoz, így Brunningnak mennie kellett. Egy rövid ideig a Savoy Brownba került, majd az ottani zongoristával megalakították a Brunning Sunflower Blues Bandet. A Sunflower Bob Hall beceneve; az énekes Peter French, a gitáros pedig kuzinja, Mick Halls, akik két évvel később a Black Cat Bones-szal fuzionálva összehozták az egyik legkultikusabb Hard-Rock formációt, a Leaf Houndot.

Visszatérve a Mac-hez: november elején már McVie-vel vettek fel néhány számot a BBC számára, a hónap végétől pedig már a sokak által követelt nagylemezen dolgoztak. A munkálatok átnyúltak decemberre, a végső anyag pedig a következő év februárjában került boltokba, mely szimplán a Fleetwood Mac címet kapta, ám a borítófotón láthatók miatt, a rajongók csak Dog & Dustbin-nek becézték. A zenekar teljes neve, a Peter Green's Fleetwood Mac a hátoldalon és az A és B oldalak címkéjén olvasható. És, hogy milyen a zene? Tradicionális, de egyben forradalmian új, a két különböző vezéregyéniségnek köszönhetően rendkívül változatos. A 12 szám igazságosan eloszlik kettejük között.

Jeremy hatalmas lendülettel indítja a lemezt: My Heart Beat Like a Hammer. A cím B. B. King rajongóknak ismerős lehet, de egyetlen kölcsönzött versszaktól eltekintve, nincs hasonlóság. Igen távol áll King hamisítatlan Memphis-i stílusától, a srácok ismét a Chicago Blues legjobb hagyományait elevenítik meg. Szintúgy Elmore James Shake Your Moneymakerében. McVie és Fleetwood Green ritmusgitárjával kiegészülve olyan lendülettel nyomják a boogie-t, hogy táncos legyen a talpán, aki bírja a tempót. Jeremy erőteljes hangja és slide-ozása már csak hab a tortán. Valamelyest hasonló, ám némileg lassabb Spencer szerzeménye, a My Baby's Good to Me, mely ugyanúgy a B-oldalon található mint, Spencer klasszikus lassú blues-a: a Cold Black Night ismét mesterét, Elmore James-t idézi. A számot viszont igen drasztikusan lekeverték, mivel jól elbaltázták a végét, ahogy ezt a későbbi kiadásokról megtudhatjuk.
Nem csak a nyitószám, a befejezés is Spenceré: Homesick James darabja, a visszafogott tempójú Got to Move a Mac bulik rendszeres résztvevője lett. A felsorolás végére hagytam Jeremy legkülönlegesebb darabját, mely Robert Johnson Hellhound on My Trail-jének átdolgozása. E standardben a gitáros kivételesen zongorán kíséri saját magát. A felvétel közben az eredeti szöveget elfelejtette, így egy oda nem illő versszakot improvizál, de végülis így születnek újabb és újabb blues-ok. Ugyan rögzítették a darab egy másik változatát is teljesen más szöveggel, de végül az eredeti mellett döntöttek. A második változat bónuszként hallható az 1999-ben megjelent The Complete Blue Horizon Sessions 6 CD-t tartalmazó gyűjteményes kiadványon.

Peter Greenről mindenki tudja, hogy a gitárosok egyik legjobbja, egyszerű, de hatásos szólói élményszámba mennek, de ez az első Fleetwood Mac album a bizonyíték, hogy szájharmonikán is kitűnően elboldogul. A későbbiekben már alig-alig fújt, de ezen az első lemezen ugyanannyira hangsúlyos mindkét hangszer. Az első oldalt záró Looking for Somebody-ban nincs is gitár, csak Peter szomorkás éneke és fantasztikus szájharmonikázása, ráadásul a dob és a basszus olyan telten szólal meg, hogy nem marad hiányérzetünk. Vernonék is kitűnő munkát végeztek. A B-oldalt indító Howlin' Wolf darabban is nagyobb szerepet kap Peter szájharmonikája, mint gitárja. A No Place to Go-t Wolf '54-ben vette először lemezre, de nem sokban különbözött az '51-es How Many More Years számától. Greenék valamivel visszafogottabban, ám mégis nagy elánnal nyomják.
A Green darabok legjobbja mégis egy úgymond átlagos darab. De ami Peternél átlagos, az igazából kiemelkedőnek számít. A Merry Go Round egy 12 ütemes lassú blues, nagyszerű gitárral és énekkel. Az ezt követő, még Brunninggal készült Long Grey Mare-ről már esett szó, ennél jóval különlegesebb a visszafogott hangulatú, csodaszép I Loved Another Woman, melyet a későbbi nagyok (Gary Moore, Snowy White) is előszeretettel átdolgoztak. A legtradicionálisabb darab az utolsó előttiként felcsendülő az egy szál akusztikus gitárral megszólaló The World Keep on Turning. Mintha egy a régi Delta-vidékről származó blues-t hallanánk.

Amint az a leírtakból is látszik, az első Fleetwood Mac a legváltozatosabb album, melyet első korszakukban készítettek, de talán nincs még egy olyan lemezük, mely ennyire különböző hangulatú nótákból állna és mégis egységes képet mutat. Mindenesetre ezzel az anyaggal elindultak a csúcsra vezető úton, ami végül igen hamar bekövetkezett...

A1 My Heart Beat Like A Hammer 2:55
A2 Merry Go Round 4:05
A3 Long Grey Mare 2:15
A4 Hellhound On My Trail 2:00
A5 Shake Your Moneymaker 2:55
A6 Looking For Somebody 2:50
B1 No Place To Go 3:20
B2 My Baby's Good To Me 2:50
B3 I Loved Another Woman 2:55
B4 Cold Black Night 3:15
B5 The World Keep On Turning 2:30
B6 Got To Move 3:20

Peter Green - gitár, szájharmonika, ének
Jeremy Spencer - gitár, zongora, ének
John McVie - basszusgitár
Bob Brunning - basszusgitár (A3)
Mick Fleetwood - dob