JOHN MAYALL BLUESBREAKERS WITH ERIC CLAPTON (1966)

Sok lemezről mondták már, így erről is, hogy a Blues történetében meghatározó, megelőzte korát stb., de ennél az albumnál tényleg így van. Az a hangzás, amit ezek az angol fiatalok létrehoztak - a prdocuer Mike Vernon és a hangmérnök Gus Dudgeon segítségével - nemcsak a brit Blues jövőjét, hanem az egész rock-zene hangzását alapozta meg. Eric Clapton gitárja még azelőtt sosem hallott torzított hangon szólalt meg, amit persze megszólaltatni is tudni kellett. Nem volt véletlen az a sok graffitti London utcáin "Clapton Is God" felirattal. A hírnév a tengerentúlra is elért: amikor Chas Chandler áthívta Hendrixet Európába, Jimi egyetlen feltétele az volt, hogy találkozhasson bálványával, Eric Claptonnal.

Na, de nézzük az előzményeket! Ehhez egészen '58-ig kell visszamenni, amikor Muddy Waters és zenekara elhozta a szigetországba a Blues-t. Korábban egy másik blues-zenész, Big Bill Broonzy koncertezett itt, de Muddy teljesen más zenét mutatott be, az elektromos Chicago Blues-t. A brit közönséget teljesen meglepte az új zene, de nem nyűgözte le őket. Kivéve az akkori fiatalokat, akik fogékonyak voltak erre a nyers, még sosem hallott zenére. Alexis Korner, Cyril Davies, John Mayall és a többiek, ők voltak akik megalapozták a blues-t a szigetországban.
Az első John Mayall nagylemez 1965-ben jelent meg, amelynek a hátoldalán már ott állt a Bluesbreakers felirat is. A bombabiztos John McVie/Hughie Flint ritmusszekció Anglia egyik legjobbja volt, Mayall pedig már akkor is kitűnően játszott szájharmonikán és billentyűs hangszereken. Ám a gitárosok jöttek-mentek (a lemezen épp Roger Dean játszik), de egyikük sem képviselt átütő erőt.

Eric Claptont már akkor az egyik legjobb gitárosnak tartották, amikor még a Yardbirds-ben játszott. Ők voltak az egyik legvadabb zenekar, de a For Your Love című számuk sikere arra ösztönözte őket, hogy még populárisabb zenét gyártsanak. Ehhez Eric nem volt partner, ő inkább blues-t szeretett volna játszani. Így pont jókor érkezett Mayall invitálása, az első lemez megjelenését követően néhány héttel Clapton átvette a gitárosi posztot. Az első felvételeket a BBC számára készítették. Az 1965. április 26-án rögzített három szám ugyan jól sikerült, de még közel sem képviseli az egy évvel későbbi nagylemez egyedi hangzását. Ezekben az alig több mint 2 perces dalokban Clapton még nem igazán tudott kibontakozni, ráadásul a Sonny Boy Williamson-féle Bye Bye Bird egyértelműen Mayall szájharmonikájára épül.
Ellenben az első közös kislemez, ami már inkább Claptonról szól. A Decca viszont épp dobta őket, így a Pye lemezcég jelentette meg, a produceri teendőket pedig egy bizonyos Jimmy Page látta el. Az A-oldalon levő I'm Your Witchdoctor egy kemény, lendületes darab. Clapton ugyan csak egy-egy minimál szólóra kap lehetőséget, ám egy akkor még igen szokatlan, kőkemény riffet játszik, a dal végén pedig a közös játék az énekkel rendkívül meggyőző. A B-oldalra egy igazi 12 ütemes lassú blues került: Telephone Blues. Mayall orgonán és szájharmonikán is játszik, Clapton pedig tündököl. Szólóiban legnagyobb mesteriet idézi, de más megközelítése miatt, túl is nő rajtuk.

A Bluesbreakers az év közepére a legmenőbb blues-banda volt Angliában, ám augusztusban Eric meglepő bejelentést tett: világkörüli körútra indul barátaival. Mayall ismét több gitárost kipróbált (pl. a későbbi Animals gitáros John Weider, vagy John McLaughlin), de egyikük sem vált be, mire megtalálta a megfelelő pótlást Peter Green személyében, akinek gitárjátéka hasonlított elődjére, de mégis volt benne egyéniség.
Ám mire belemelegedtek volna Clapton visszatért, Mayall pedig örömmel fogadta. Ekkor épp Jack Bruce volt a basszusgitáros, aki már bizonyított Graham Bond zenekarában. Mayall egy következő lemezben gondolkozva rögzített egy november végi fellépést a Flamingo klubban, de a gyenge hangminőség miatt ebből semmi sem lett. Néhány szám évekkel később 1977-ben jelent meg a Primal Solos album A-oldalán (a borítón későbbi dátum szerepel), illetve a Stormy Monday egy hosszú, elképesztő gitárszólóval '69-ben a Looking Back gyűjteményes lemezen. Elképesztő lendülettel nyomulnak az összes dalban, már a nyitó Maudie-ban elereszti Clapton a kezét, de az egész banda nagyon jó. Az It Hurts to Be in Love Junior Wells Messin' with the Kid-jére emlékeztet. A Have You Ever Loved a Woman egy fantasztikus lassú blues, Clapton a mai napig repertoárján tartja. És akkor még van itt egy Bye Bye Bird és egy Hoochie Coochie Man, amiben Jack Bruce is megmutatja, mire képes. Ez adta az alapot Clapton és Bruce következő zenekarához: The Cream.
Mike Vernon viszont egy újabb kislemezben gondolkodott, hogy a Deccát meggyőzze, szükségük van a zenekarra. A Bernard Jenkins és Lonely Years című számokon csak Mayall és Clapton zenél, ritmusszekció nélkül. Az első egy instrumentális zongora-gitár blues, a második egy lassabb énekes darab gitárral és szájharmonikával kísérve. Végül a kislemez Vernon saját cégénél a Purdah-nál jött ki.

Az év végére John McVie visszatért a bandába (állítólag alkoholproblémák miatt került ki egy kis időre), majd 1966 márciusában végre elérkezett az idő, hogy rögzítsenek egy nagylemeznyi anyagot és bevonultak a Decca stúdiójába, Mike Vernon vezetésével.
Hughie Flint leütésével indul a lemez, majd rögtön utána úgy robban be Clapton elementáris erejű gitárja, amilyet '66 előtt még sosem hallhattak. A riff viszont ismerős lehetett (szintén Clapton kezéből), hiszen Otis Rush szerzeményét, az All Your Love-ot nyomják, Mayall orgonája támogatásával és egy elképesztő középrésszel! Hasonló lendülettel folytatják Freddie King Hideaway című instrumentálisának képében.
A lendület ezután sem szakad meg, a Little Girl tipikus Mayall darab, több hasonló is született a '60-as években. Az Another Man című munkadal Mayall magánszáma szájharmonikával, majd egy újabb csúcspont: Double Crossing Time. Lassú blues zongorával és hihetetlen gitárszólókkal, éredekes, hogy nem lett belőle standard (a Blues Creation mondjuk nyomott egy jó kis átdolgozást). Az első oldalt Ray Charles klasszikusa, a What'd I Say zárja, amivel egyébként a koncerteket is le szokták zárni. Ide még egy dobszóló is belefér.
A B-oldal a Little Girl folytatásával indul, de a Key to Love-ot utólag rögzített fúvósszekció is támogatja. Egy újabb standard, a Parchman Farm ismét Mayall nagy pillanata, őrült szájharmonikajátékát jazz-es ritmusszekció támogatja meg. Kis kérdőjel található a dobokat illetően, mivel a borítón úgy tüntették fel, mintha Hughie Flint csak 5 számban játszana. Ez vélhetően elírás, de még az is lehet, hogy nem, de akkor ki dobol a többi felvételen. Utóbbi két szám egyébként kislemezen is együtt jelent meg.
A sok csúcspont közül is kiemelkedik a Have You Heard című lassú blues, mely azóta is a Mayall koncertek egyik leginkább várt darabja. Ugyan egy szaxofonszólóval indul, és az egész dalt fúvósok támogatják, de ez is Eric Clapton erőteljes gitárjáról szól, főként a középrész szólója.
John Mayall egyik fő erénye, hogy sosem zavarta, ha nem ő a főszereplő, így nem csak a szólók terén mutathatják meg zenészei képességeiket, hanem egy-egy számot még énekelnek is. Így volt ez '66-ban is, Mayall bátorítására Eric Clapton vezette elő Robert Johnson szerzeményét. A Ramblin' on My Mind azóta is Clapton egyik védjegyének számít. A B-oldal nagyrészt Claptoné, hiszen az utolsó előtti számban is ő viszi a prímet, a Steppin' Out című instrumentálist később a Cream is rendszeresen játszotta. Itt külön kiemelném John McVie masszív, kőkemény basszusgitározását, mely szintén a brit blues meghatározója lett a következő években. A végére a Little Walter-féle It Ain't Right maradt, ahol megint jól felpörgették a ritmust, Mayall fújja, ahogy belefér.

A lemez az Egyesült Királyságban a Decca, amerikában a London kiadó jóvoltából, júliusban került boltokba (de csak mono változatban, a sztereó változat csak 1969-ben jelent meg), de még ugyanabban a hónapban bejelentették Eric Clapton kilépését, aki egy másik Bluesbreaker-rel Jack Bruce-szal és a dobos Ginger Bakerrel egyesítette erejét. Clapton volt a legelső, aki a Bluesbreakers soraiban túlnőtt mesterén, és zenei pályáját már saját elképzelései szerint akarta folytatni.

A1 All Your Love 3:33
A2 Hideaway 3:15
A3 Little Girl 2:35
A4 Another Man 1:45
A5 Double Crossing Time 3:02
A6 What I'd Say 4:25
B1 Key To Love 2:06
B2 Parchman Farm 2:20
B3 Have You Heard 5:55
B4 Ramblin' On My Mind 3:07
B5 Steppin' Out 2:30
B6 It Ain't Right 2:40

John Mayall - ének, billentyűs hangszerek, szájharmonika, gitár
Eric Clapton - gitár, ének (B4)
John McVie - basszusgitár
Hughie Flint - dob