THE BUTTERFIELD BLUES BAND: East-West (1966)

A '60-as évek második felében Amerika fiatalsága a Flower Power bűvöletében élt. Rendre alakultak az olyan zenekarok, mint a Grateful Dead, vagy a Quicksilver Messenger Service, akik blues-alapú rockzenéjüket nagyon sok jammeléssel, hosszú szólókkal egészítették ki. Ez hatással volt a Chicago Blues-ra is, melynek eleve fontos eleme az improvizáció, de ezáltal még inkább az lett. Ez a hatás igen erőteljesen jelentkezik a második Butterfield Blues Band lemezen, melyet 1966 júliusában rögzítettek, a következő hónapban pedig már a boltokban volt. Annak ellenére, hogy a Chess stúdiójában rögzítették, ugyanúgy az Elektra jelentette meg, mint az első albumot.
A zenekar összetétele is némi változáson ment keresztül, Mark Naftalin teljes jogú tagként játszik orgonán és zongorán, Sam Lay-t pedig egy másik afro-amerikai, Billy Davenport váltotta a dobok mögött. (Sam Lay hamarosan létrehozta saját zenekarát.)

A lemez két húzódala igen eltávolodott a klasszikus Chicago Blues-tól, mindkettő jazzes alapokra épülő instrumentális felvétel, hosszú hangszeres szólókkal. A Work Song - a jazz-trombitás Nat Adderley és Oscar Brown Jr. szerzeménye - Paul Butterfield szájharmonikájának fülbemászó dallamaival kezdődik, majd rögtön következnek a szólók. Mike Bloomfield egy hosszú, csakis rá jellemző szólóval nyit, jazzes és bluesos felhangokkal egyaránt. Paul Butterfield szólója inkább a blues-ban gyökerezik, melyet átmenet nélkül követ Mark Naftalin orgonája. ...és végre: Elvin Bishop is eleresztheti az ujjait, gitárszólója szintén sokkal bluesosabb, mint Bloomfieldé. Ezek után pedig félütemenként váltják a szólókat, mindenki elereszti magát, blues-ban addig teljesen szokatlan módon, hogy a végére visszatérjen a nyitódallam.
Ha lehet, még különlegesebb a címadó szám 13 perce, mely ismét egy jazzes alappal indul, melyre szinte egyből érkezik egy hosszabb Elvin Bishop szóló (kivételesen a jobb oldali hangfalból). Az ezt követő szájharmonika szóló talán a legjobb az egész lemezen, mely közben a zenekar kiválóan fokozza a hangulatot, így egy kisebb csúcspont után következik Mike Bloomfield. A lemez eleve egy elrugaszkodás volt minden megszokottól, de ez a Bloomfield gitárszóló mindenen túltesz keleties hangulatával. Bishop szitárszerű ritmusgitárja csak még inkább elvisz egy keleties hangulat felé, mindeközben az egész ritmus meg igazi amerikai: Kelet és Nyugat egyesül. Egy újabb csúcspont után visszavesznek a hangerőből, de Bloomfield szinte ugyanott folytatja, csak sokkal csendesebben, továbbra is hallhatjuk Keletet és Nyugatot egyaránt. Ahogy halad előre a zene, egyre több jazzes dallam keletkezik, némi plusz ütőhangszert is becsempésznek, a végére pedig egy hosszú-hosszú fokozás után 13:13-nál kerül pont a végére, mely egyben a lemez befejezését is jelenti.
Ez a kompozíció amellet, hogy igazi kordokumentum, egyik cáfolata a könnyű- és komolyzene elnevezésnek. Egyáltalán nem könnyű hallgatnivaló, és eljátszani sem egyszerű, ráadásul a mondanivalója sem könnyed. Ennek ellenére, hogy lehet a könnyűzenei műfajba sorolni? Igazi koncertdarab lett ez, ahol sokszor közel félóráig játszották. Erre bizonyítékot az 1996-ban megjelent East-West Live albumon találunk.

Na, de van még itt néhány szám, amiről még szót kell ejteni: egy Robert Johnson blues-zal - Walkin' Blues - indul a lemez. Kőkemény ritmusra épül, Butterfield erőteljesen énekel, a közepén a ritmus felpörög, melyre érkezik egy rövidke gitár és szájharmonika szóló. A másik blues standard - a B-oldalról - a Two Trains Running, mely Muddy Waters Still a Fool-jának átdolgozása, ami egyébként egyértelműen a Rollin' Stone-ra épül, ami nem sokban különbözik a Catfish Blues-tól :))). Mindenesetre jó keményen és tempósan nyomják, egy jóféle Bloomfield szólóval.
A Get Out of My Life Woman című Allen Toussaint szerzemény a kornak megfelelő Soul/R&B, melyben nagyon jól szól Mark Naftalin zongorája. Az All These Blues egy könnyedebb darab, a Mary Mary pedig egy újabb jól sikerült átdolgozás.
A két lassú blues közül az érdekesebb a Never Say No, egy igen keserű darab, melyhez igen jól illik Elvin Bishop hangja, de közel sem olyan erőteljes, mint a Főnöké. A jobbik viszont szintén odahelyezhető a lemez csúcspontjai közé: I Got a Mind to Give Up Living. Szintén egy szomorú darab, amelyben Bloomfield gitárja végig nagyon szépen szól, a szóló erőteljes, amit jól ellenpontoz a visszafogott zongorajáték, valamint Jerome Arnold kitűnő basszusozása.

A második Butterfield Blues Band album, az East-West méltán lett a korszak egyik legmeghatározóbb lemeze, a lemezeladási listákon is előkelő helyen szerepelt, a zenekar élő fellépései pedig egyre látogatottabbak lettek, mondhatni sikeresek voltak. De a 3B (Butterfield/Bloomfield/Bishop) varázslata nem tartott sokáig, Mike Bloomfield, ahogy ez egyéniségéből várható is volt, külön utakra lépett. Érdekes, hogy a Buddy Miles-szal megalapított Electric Flag zenekarral pont abba az irányba, fúvósok által megtámogatott telt hangzás felé fordult, amelybe Butterfieldék is a már Bloomfield nélkül készült harmadik lemezzel. De erről majd bővebben egy másik írásban...

A1 Walkin' Blues 3:15
A2 Get Out Of My Life, Woman 3:13
A3 I Got A Mind To Give Up Living 4:57
A4 All These Blues 2:18
A5 Work Song 7:53
B1 Mary, Mary 2:48
B2 Two Trains Running 3:50
B3 Never Say No 2:57
B4 East-West 13:10

Paul Butterfield - szájharmonika, ének

Mike Bloomfield - gitár

Elvin Bishop - gitár

Mark Naftalin - zongora, orgona

Jerome Arnold - basszusgitár

Billy Davenport - dob