JOHN MAYALL & THE BLUESBREAKERS: A Hard Road (1967)

Peter Green az egyik kedvenc gitárosom. Mindig is jobban kedveltem szomorkás, de erőteljes pengetését, mint elődjének, Eric Clapton játékát. Mondhatjuk, ott van az 5 kedvencem között, míg Clapton "csak" a 10-be fér bele :) De Green játékára mindenképp hatott a Bluesbreakers with Eric Clapton lemez, egyértelmű Clapton hatása, de stílusa mégis összetéveszthetetlen.
Peter Allen Greenbaum 1946. október 29-én született Londonban. Több zenekart is megjárt mire a későbbi Camel billentyűs Peter Bardens zenekarába került, ahol felfigyelt rá John Mayall, aki úgy mutatta be Mike Vernonnak, hogy ugyan még nem jobb, mint elődje, de hamarosan ő lesz a legnagyobb. A '66 végén rögzített A Hard Road lemezen már egyértelmű trónkövetelő, majd két év múlva a Fleetwood Mac vezetőjeként már a legnagyobbként tündökölt. 1965 közepén már egyszer helyettesítette Claptont, amikor az hirtelen vezérelt döntést követően világkörüli utazásra indult. Akkor Greennek csak néhány fellépés jutott.

A másik változás dobos fronton történt, egy liverpooli fiatalember, Aynsley Dunbar érkezett, aki épphogy lecsúszott a Jimi Hendrix-féle Experience-ről. (Jimi és Chas Chandler pénzfeldobással döntött Dunbar és Mitch Mitchell között.) Az új lemezen rögtön szembetűnik, hogy sokkal keményebben üt, mint elődje, Hughie Flint. A lemezt a Decca stúdiójában vették fel 1966 októberében, illetve novemberben, de csak a következő év februárjában jelent meg, sztereóban és monóban egyaránt (a kék cimkés a sztereó, a piros a monó). Összevetve a már akkor klasszikussá érett előző lemezzel, mondhatni, hogy bár nagyon jól sikerült, de közel sem tudta túlszárnyalni az előző albumot. A zenészek nagyon jók, de a dalok elmaradnak az előzőektől. Kimondottan rövidek és ami számomra igen fájó, az egyetlen lassú blues is mindösszesen 3 perces, ráadásul annyira nem is fog meg (Someday After Awhile). Mondjuk a gitár szépen szól, és az Alan Skidmore/Johnny Almond/Ray Warleigh fúvósszekció is jó töménnyé teszi a dalt. Szintén nagyon jól szólnak a rezesek az Another Kinda Love című Mayall szerzeményben, mely az egyik csúcspont. Szaggatott ritmusa miatt Howlin' Wolf klasszikusaira emlékeztet, és Peter itt is szárnyal. Talán a lemez legjobb szólóját nyomja.
De ugorjunk a lemez elejére, ahol rögtön az egyik legjobb számot hallhatjuk. A címadó riffje, megtámogatva Mayall zongorájával és a kőkemény ritmusszekcióval (Dunbar és ismét John McVie), igen meggyőzően szól, ráadásul Mayall egyik legjobb teljesítményét nyújtja, mint énekes. A másodikként érkező It's Over egy igazán lendületes gyorsabb blues. McVie és Dunbar kőkemény alapot nyomat, Mayall pedig egy jó kis szájharmonika szólót.
És akkor érkeznek Peter Green pillanatai: a Willie Cobbs-féle You Don't Love Me-t ő énekli. Rögtön kiderül, hogy Claptonnal ellentétben, neki még a hangja is nagyszerű: egyedi, markáns, mély tónusú. Itt Mayall ismét jókat fúj. Ahogy Clapton, úgy Green is átdolgozott egy Freddie King instrumentálist: The Stumble. A ritmusszekció ismét nagyszerű Mayall zongorájával kiegészülve, de a hangsúly természetesen a gitáron van. A másik két Green-darab a B-oldalra került, ráadásul ezek az ő szerzeményei. Egyértelműen a The Supernatural a különlegesebb, a későbbi Mac sláger, az Albatross előfutára. Erre a melankólikus darabra a progresszív jelzőt is egyértelműen rá lehet aggatni. Green gitárja csodaszépen szól, melyet Mayall orgonája és McVie basszusfutamai jól megtámogatnak, Dunbar jazzes díszítései pedig külön kiemelendők. Mestermű! A rövidke The Same Way-t is nagyon szeretem, de az csak egy átlagos, könnyed középtempós blues.
Nem sorolom fel mind a 14 számot, van még itt 4 Mayall szerzemény és egy Elmore James átdolgozás, amik szintén jól sikerültek, de kiemelkedőnek nem mondhatnám.

A Hard Road CD-n először 1987-ben jelent meg, a legjelentősebb újrakiadás pedig 2003-ban dupla CD formátumban, egyenesen 22 bónuszdallal, természetesen mind Peter Green főszereplésével.
Az Evil Woman Blues '67 januárjában jelent meg a Raw Blues című legendás gyűjteményes lemezen, melyen több Mayall szám is található, de Peter csak ebben játszik. Ráadásul ő is énekel ebben a klasszikus 12 ütemes lassú bluesban, és mindösszesen csak egy zongora kíséri. Szintén januárban jött ki egy 4 számos EP, melyet az Angliában turnézó szájharmonikással, Paul Butterfielddel rögzítettek '66 novemberének végén. Ez szintén egy lassú blues-zal indul: az All My Life-ot Mayall énekli, ő is zongorázik, Butterfield pedig egy jó kemény szólót játszik a közepén, amit rögtön követ Peter gitárszólója a csakis rá jellemző stílusában. Az ezután érkező lendületes Ridin' on the L&N pedig a Mayall koncertek rendszeres szereplője. A B-oldal első száma Butterfieldé: Junior Wells klasszikusát, a Little by Little-t (Mel London szerzeménye) jó kis groove-val nyomják. A végére még egy Mayall darab került, az Eagle Eye.

A 2003-as kiadás második CD-jére került dalok nagy részét a '69-es Looking Back, illetve a két évvel későbbi Thru the Years lemezekről ismerhetjük. A Looking Back/So Many Roads kettős volt a zenekar első közös felvétele. '66 szeptember 30-án vették fel, október végén jelent meg kislemezen. A Looking Back egy igazán lendületes, úgymond slágeres szám, a So Many Roads (Otis Rush vette lemezre először) pedig egy csodaszép lassú blues. Rendkívül tömény a hangzás, köszönhetően a fúvósoknak (Nick Newell/John Almond/Henry Lowther), Green pedig rögtön bizonyította, hogy méltó utódja Claptonnak.
A következő kislemez a Sitting in the Rain/Out of Reach. Előbbi egy könnyen felejthető darab, utóbbi viszont személyes kedvencem. Mondhatnánk, hogy kedvenc Mayall számom, de nem mondhatjuk, mert ez egy Green darab, Mayall csak gitáron kísér. A brit blues egyik legszebb és egyben legnyomasztóbb darabja ez. A kíséret ennél finomabb már nem is lehetne, Green fájdalmas éneke dominál, amire erőteljes gitárja még rátesz egy lapáttal. Van, aki ezt blues-rock-nak titulálja, de szerintem ennél blues-abb Blues nincs.
További 5 számban is Peter a főszereplő, ráadásul ezekben a főnök nem is játszik. Az Alabama Blues még '66-os szám, melyet Green egymaga ad elő. A Curly/Rubber Duck kislemezt már '67 februárjában vették fel, majd egy hónappal később jött ki The Bluesbreakers név alatt. A Curly egy kőkemény instrumentális (na ez már Blues-Rock a javából), ahol természetesen Peter a főszereplő, de Aynsley Dunbar és John McVie is elképesztő intenzitással nyomja. A Rubber Duckban sem puhánykodnak, és itt sincs ének, Green utólag feljátszott szájharmonikáját hallhatjuk, meg egy közel 3 perces dobszólót Aynsley-től.
A Greeny és a Missing You ugyan kislemezen nem jelent meg, de a '71-es Thru the Years albumra felkerült. A Greeny egy jazzes instrumentális, melyben szintén jókat penget Green, a Missing You pedig egy rövidke, de nagyszerű R&B, ahol Green ismét megmutatja, hogy szájharmonikán is jól tud játszani.

Az utolsó Bluesbreakers felvételek Aynsley Dubarrel 1967. március 8-án készültek: a Please Don't Tell ismét egy jó kis kemény, lendületes szám, melyben már Mayall szájharmonikázik, Peter pedig a rövidke szólójában tündöklik. Szintén nem vesznek vissza a tempóból a Your Funeral My Trial című Sonny Boy Williamson szerzeményben. Nyomják rendesen, nagyon egyben volt itt a banda!!! Ám Aynsley már másban gondolkodott. Ebben az időben rendszeres volt, hogy a dobosok is saját zenekart hoznak létre. Így tett ő is és létrejött az Aynsley Dunbar Retaliation Victor Brox-szal, de előbb még Jeff Beckkel és Rod Stewarttal volt egy rövidebb próbálkozása.
Először Mickey Waller váltotta Dunbart (csakúgy mint nem sokkal később Jeff Becknél), majd végül az új dobos a gitáros régi ismerőse, akivel több bandában is együtt játszott, egy magas, vékony srác, Mick Fleetwood lett. Az április 19-én rögzített kislemez már vele készült, melyen két blues-standardet hallhatunk. Ám ekkor még a Double Trouble nem számított standardnek. Otis Rush 1958-ban írta, Mayallék pedig másodikként 8 évvel később vették lemezre. Később persze rengetegen átdolgozták, a legismertebb és az egyik legjobb, fura módon Eric Clapton kezéből került ki. De a Peter Green-féle Bluesbreakers változata is ott van a legjobbak között. Szintén jól sikerült az It Hurts Me Too, melyet Tampa Red írt 1940-ben, de igazán sikeres Elmore James átdolgozása lett.

A Bluesbreakers eme összetétele igen rövid ideig létezett, ám annál nagyobb jelentőséggel bírt. A három zenész (Green/McVie/Fleetwood) között igen jó volt az összhang - nem csak zeneileg -, így hamarosan egy új zenekarban kezdtek gondolkodni. Ráadásul Fleetwood szűrét hamarosan ki is tette a főnök, állítólag picit sokat ivott. Mayall a Blues Alone projectben kezdett gondolkodni, melyhez mindössze a dobos, Keef Hartley segítségét kérte, így a többiek rövid időre szabadok maradtak. Talán ez is közrejátszott, hogy Green és Fleetwood egyesítették erejüket és létrejött a '60-as évek második felének legjelentősebb brit blues-zenekara, a Fleetwood Mac. Szerették volna, ha McVie is velük tart (a választott név is erre utal), ám ekkor ő még régi zenésztársát választotta, de néhány hónap múlva ő is csatlakozott.
A dupla CD-n még 3 felvétel hallható, ebből kettőt Greennel kettesben rögzített Mayall (már jóval a gitáros kilépése után), de ezek inkább az előzőleg már említett The Blues Alone lemez dalaira hasonlítottak, noha a Jenny-ben igen szépen szól a gitár. A harmadik szám pedig már jóval későbbre datálódik, a '68 végén megjelent Blues from Laurel Canyon egyik dalában (First Time Alone) vendégként szerepel Peter Green. De ez már egy másik korszak!

A1 A Hard Road 3:08
A2 It's Over 2:48
A3 You Don't Love Me 2:48
A4 The Stumble 2:51
A5 Another Kinda Love 3:04
A6 Hit The Highway 2:15
A7 Leaping Christine 2:22
B1 Dust My Blues 2:46
B2 There's Always Work 1:37
B3 The Same Way 2:09
B4 The Super-Natural 2:55
B5 Top Of The Hill 2:39
B6 Some Day After Awhile (You'll Be Sorry) 3:00
B7 Living Alone 2:23

Bónuszdalok:
CD1-15 Evil Woman Blues 4:02
CD1-16 All Of My Life 4:23
CD1-17 Ridin' On The L&N 2:27
CD1-18 Little By Little 2:45
CD1-19 Eagle Eye 2:52
CD2-1 Looking Back 2:34
CD2-2 So Many Roads 4:46
CD2-3 Sitting In The Rain 2:56
CD2-4 Out Of Reach 4:42
CD2-5 Mama, Talk To Your Daughter 2:37
CD2-6 Alabama Blues 2:32
CD2-7 Curly 4:49
CD2-8 Rubber Duck 3:57
CD2-9 Greeny 3:54
CD2-10 Missing You 1:57
CD2-11 Please Don't Tell 2:26
CD2-12 Your Funeral And My Trial 3:54
CD2-13 Double Trouble 3:19
CD2-14 It Hurts Me Too 2:55
CD2-15 Jenny 4:46
CD2-16 Picture On The Wall 3:01
CD2-17 First Time Alone 5:00

John Mayall - ének, szájharmonika, zongora, orgona, gitár
Peter Green - gitár, ének
John McVie - basszusgitár
Aynsley Dunbar - dob
+
John Almond - szaxofon (A2,5,7,B6,CD2-1,2)
Alan Skidmore - szaxofon (A2,5,7,B6)
Ray Warleigh - szaxofon (A2,5,7,B6)
Nick Newell - szaxofon (CD2-1,2)
Henry Lowther - trombita (CD2-1,2)
Paul Butterfield - szájharmonika (CD1-16-19), ének (CD1-18)
Mick Fleetwood - dob (CD2-13,14)