JOHN LEE HOOKER: Live at Cafe Au-Go-Go / OTIS SPANN: The Blues Is Where It's At (1966)
1966. augusztus 29-én a Beatles utolsó turnéjának legutolsó koncertjét adta San Franciscoban. Ettől teljesen függetlenül a következő napon egy New York-i kávézóban fiatal hippik várták, hogy elkezdődjön az évszádad egyik legjelentősebb blues-koncertje. A Chicago Blues ekkor már talán népszerűbb volt a fiatal fehér New Yorkiak körében, mint a chicagói klubokban.
A három részes koncert Muddy Waters zenekarára épült: Otis Spann, Luther Johnson, Sammy Lawhorn, Mac Arnold és Francis Clay végigjátszotta mindhárom bulit, George Harmonica Smith pedig kettőt. Az első részben maga Spann vezette a zenekart, azonban a legnagyobb szenzáció ezután következett: John Lee Hookert kísérték. Mindkét fellépésből lemez született a Bob Thiele vezette Bluesway kiadó jóvoltából. A harmadik rész főszereplője maga Muddy Waters volt, amiről érthetetlen módon nem készült felvétel. (Robert Gordon Muddy életét bemutató könyve alapján.)
Mindkét lemez a következő év elején jelent meg. Spann The Blues Is Where It's At lemeze alig haladja meg a félórát, mégis a műfaj egyik legmeghatározóbb műve. A hátsó borítón Muddy Waterst is feltüntetik gitárosként, ám gyanítom, hogy egyáltalán nem játszott a koncert eme részében. Ellenben a két másik gitáros igen meggyőzően muzsikált. Georgia Boy (azaz Luther Johnson), inkább az A-oldalon tündököl, Mr. Lawhorn (ahogy Spann konferálja) a lemez B oldalán.
Muddy szerzeményével, a jól táncolható Popcorn Mannel indul az album, Georgia Boy rövid, de nagyszerű szólójával. Szintén ő tündököl a lassú Brand New House-ban. Ő és persze Spann, akinek a '60-as évek közepe tekinthető fénykorának. Zongorajátéka és hangja is kiemelkedik az amúgy is remek blues-generáció más zongoristái közül, mondhatni zseni volt. Kezei elképesztő könnyedséggel száguldanak végig a fekete-fehér billentyűkön, valamint szerzőként is nagyszerű volt. Ezt bizonyítja a harmadikként felcsendülő Chicago Blues című darab, melyben egy képzeletbeli Blues Party-ról énekel, ahol ott volt mindenki, aki számít, Bo Diddley-től Muddy Waters-en át Georgia Boy-ig. Slide gitáron még talán Muddyt is hallhatjuk ezen a felvételen. Érdekes még, hogy esetleg a zárójelben feltüntetett Party Blues alcímet a B-oldalon található Nobody Knows Chicago Like I Do-hoz rendelték, valószínűsíthetően tévesen. Talán emiatt is keverték össze hibásan a BGO '94-es CD kiadásánál is e két címet.
Muddy slide-ja szintén felsejlik a My Home Is on the Delta című szerzeményében, bár ha voksolném kéne, inkább tennék Georgia Boyra. Ez a változat szerintem mindenképp elmarad a pár évvel korábbi, Folk Singer lemezen megjelenthez képest, ahol Buddy Guy kísérte Muddyt.
A lemez két standardje közül Eddie Boyd Five Long Years-ét érthetetlen módon átcimkézték (Steel Mill Blues) és saját darabként jegyzik, pedig az utolsó versszak kivételével szinte egy az egyben ugyanaz. A lemez egyik legjobbja a másik standard mellett. A 'Tain't Nobody's Biz-ness If I Do majdnem ugyanolyan gyönyörű, mint néhány évvel később a Fleetwood Mac-kel közös felvételen. Különösen jól kitűnik ahogy Spann erőteljes, érzelemdús hangja párosul kifinomult, improvizatív zongorajátékával. Bónuszként Mr. Lawhorn is elereszt egy csodás szólót. A lemez egy szép lassú jammeléssel zárul, melyben Otis bemutatja a zenekart.
A zenekart, mely a koncert második részében is fellépett, John Lee Hookert kísérve. Muddy szereplésében továbbra sem vagyok biztos, ám valószínűsíthető, ezekben a számokban már hallani őt, viszont a hatsó borítón megemlített George Harmonica Smith egyáltalán nem játszott ebben a részben. Tehát a banda ugyanaz, a muzsika viszont össze sem hasonlítható. Természetesen mindkettő blues, chicagói blues-zenészek főszereplésével, mégis nagyon messze áll egymástól. Persze Hooker korántsem tekinthető a Chicago Blues képviselőjének, de pl. előző lemeze, a szintén Bob Thiele producer vezetésével készült It Serves You Right to Suffer mégis ebbe a műfajba sorolandó. Ellenben a Live at Cafe Au-Go-Go valami teljesen más. Ez a lemez volt az első a sorban, mely hangulatilag a legkorábbi felvételeire utal vissza, ám modern hangzással felturbózva, valamint kiegészülve egy rendkívül erőteljes ritmusszekcióval. És pont ezen a ritumusszekción van a hangsúly, mely a hátán cipeli az egész bandát. Elképesztő húzós groove-okra épül a zene, melyben a szólóhangszerek szinte csak díszítésre szolgálnak. Mindez megspékelve Hooker mormogós szövegmondásával rendkívül nyomasztó hangulatot sugároz, mely össze nem hasonlítható senki más zenéjével.
Rögtön a nyitó I'm Bad Like Jesse James monotonitása úgy beledöngöl a földbe, hogy azt hiszed innen nem lehet szabadulni. Mac Arnold és Francis Clay kőkeményen nyomja az alapot, melyre ráerősít Hooker vészjósló éneke (baromi erőteljes hangja volt), Spann villog, a gitárosok egyike (talán Georgia Boy) pedig mindössze egyetlen hangot penget.
A másodikként érkező könnyed She's Long She's Tall szerencsére egyből felszabadít, kellemes darab, bár közel sem tökéletes, a zenekar picit szétesett benyomást kelt. Nem így Hooker régi darabjában. A My First Wife Left Me-t először 1948 augusztusában rögzítette, de itt a kíséretnek köszönhetően még depressziósabb. Hooker mögött zenélni nagyon nehéz, sosem lehet tudni, mikor vált hangnemet, mikor érkezik a következő versszak, ám a jól összeszokott Muddy Waters Band nem hagyta magát, kivételesen Hookernek kellett a bandához alkalmazkodnia és nem fordítva. Spann itt is elereszt egy jó kis szólót.
Ha valaki még nem feküdt volna ki, az oldalt záró Heartaches and Misery biztos a földre viszi. Az "igazi blues"-ként felkonferált szám is Mac Arnold monoton basszusfutamára épül, de a végső döfést Spann viszi be, ahogy a gitárszólót kíséri a zongora mély hangjaival.
A B-oldal felüdülésként a '66-os év blues-slágerével kezdődik: One Bourbon One Scotch One Beer. Viszont ezután már nincs kegyelem: I Don't Want No Trouble. Ismét egy "igazi blues", de egy klasszikus 12 ütemes, ám vidámságnak nyoma sincs. Spann szóló, majd mintha a gitárt itt épp Muddy nyomná.
I'll Never Get Out of These Blues Alive: a 6 évvel későbbi lemezének címadója, ám azon kívül, hogy mindkét verzió lassú blues és a szöveg nagyjából stimmel, nem nagyon hasonlítanak egymásra. Itt a banda inkább a Rock Me-t játsza, csak Hooker ezt nem nagyon veszi figyelembe.
A záró Seven Days korábban a Groundhogs-szal közös lemezen már szerepelt, ám ez a verzió ismét sokkal depressziósabb, mondhatni blues-osabb. Méltó lezárása a lemeznek, mely egy új korszak kezdete, amikor már nem a szegény feketéknek és nem is a lázongó brit ifjúságnak énekelt, hanem a középosztálybeli amerikai fiataloknak, akik egy más hozzáállással közelítettek a zene és az egész világ felé.
OTIS SPANN: The Blues Is Where It's At
A1 Popcorn Man 2:20
A2 Brand New House 3:04
A3 Chicago Blues 3:19
A4 Steel Mill Blues 4:17
A5 Down On Sarah Street 3:05
B1 T'Aint Nobody's Bizness If I Do 3:52
B2 Nobody Knows Chicago Like I Do (Party Blues) 2:35
B3 My Home Is On The Delta 3:12
B4 Spann Blues 4:28
JOHN LEE HOOKER: Live at Cafe Au-Go-Go
A1 I'm Bad Like Jesse James 5:03
A2 She's Long, She's Tall (She Weeps Like A Willow Tree) 3:08
A3 When My First Wife Left Me 3:42
A4 Heartaches And Misery 5:10
B1 One Bourbon, One Scotch And One Beer 4:05
B2 I Don't Want No Trouble 4:09
B3 I'll Never Get Out Of These Blues Alive 4:18
B4 Seven Days 3:42
John Lee Hooker - gitár, ének (Live at Cafe Au-Go-Go)
Otis Spann - zongora, ének
Muddy Waters - gitár
Luther "Georgia Boy" Johnson - gitár
Sammy Lawhorn - gitár
Mac Arnold - basszusgitár
Francis Clay - dob
George Harmonica Smith - szájharmonika (The Blues Is Where It's At)
A három részes koncert Muddy Waters zenekarára épült: Otis Spann, Luther Johnson, Sammy Lawhorn, Mac Arnold és Francis Clay végigjátszotta mindhárom bulit, George Harmonica Smith pedig kettőt. Az első részben maga Spann vezette a zenekart, azonban a legnagyobb szenzáció ezután következett: John Lee Hookert kísérték. Mindkét fellépésből lemez született a Bob Thiele vezette Bluesway kiadó jóvoltából. A harmadik rész főszereplője maga Muddy Waters volt, amiről érthetetlen módon nem készült felvétel. (Robert Gordon Muddy életét bemutató könyve alapján.)
Mindkét lemez a következő év elején jelent meg. Spann The Blues Is Where It's At lemeze alig haladja meg a félórát, mégis a műfaj egyik legmeghatározóbb műve. A hátsó borítón Muddy Waterst is feltüntetik gitárosként, ám gyanítom, hogy egyáltalán nem játszott a koncert eme részében. Ellenben a két másik gitáros igen meggyőzően muzsikált. Georgia Boy (azaz Luther Johnson), inkább az A-oldalon tündököl, Mr. Lawhorn (ahogy Spann konferálja) a lemez B oldalán.Muddy szerzeményével, a jól táncolható Popcorn Mannel indul az album, Georgia Boy rövid, de nagyszerű szólójával. Szintén ő tündököl a lassú Brand New House-ban. Ő és persze Spann, akinek a '60-as évek közepe tekinthető fénykorának. Zongorajátéka és hangja is kiemelkedik az amúgy is remek blues-generáció más zongoristái közül, mondhatni zseni volt. Kezei elképesztő könnyedséggel száguldanak végig a fekete-fehér billentyűkön, valamint szerzőként is nagyszerű volt. Ezt bizonyítja a harmadikként felcsendülő Chicago Blues című darab, melyben egy képzeletbeli Blues Party-ról énekel, ahol ott volt mindenki, aki számít, Bo Diddley-től Muddy Waters-en át Georgia Boy-ig. Slide gitáron még talán Muddyt is hallhatjuk ezen a felvételen. Érdekes még, hogy esetleg a zárójelben feltüntetett Party Blues alcímet a B-oldalon található Nobody Knows Chicago Like I Do-hoz rendelték, valószínűsíthetően tévesen. Talán emiatt is keverték össze hibásan a BGO '94-es CD kiadásánál is e két címet.
Muddy slide-ja szintén felsejlik a My Home Is on the Delta című szerzeményében, bár ha voksolném kéne, inkább tennék Georgia Boyra. Ez a változat szerintem mindenképp elmarad a pár évvel korábbi, Folk Singer lemezen megjelenthez képest, ahol Buddy Guy kísérte Muddyt.
A lemez két standardje közül Eddie Boyd Five Long Years-ét érthetetlen módon átcimkézték (Steel Mill Blues) és saját darabként jegyzik, pedig az utolsó versszak kivételével szinte egy az egyben ugyanaz. A lemez egyik legjobbja a másik standard mellett. A 'Tain't Nobody's Biz-ness If I Do majdnem ugyanolyan gyönyörű, mint néhány évvel később a Fleetwood Mac-kel közös felvételen. Különösen jól kitűnik ahogy Spann erőteljes, érzelemdús hangja párosul kifinomult, improvizatív zongorajátékával. Bónuszként Mr. Lawhorn is elereszt egy csodás szólót. A lemez egy szép lassú jammeléssel zárul, melyben Otis bemutatja a zenekart.
A zenekart, mely a koncert második részében is fellépett, John Lee Hookert kísérve. Muddy szereplésében továbbra sem vagyok biztos, ám valószínűsíthető, ezekben a számokban már hallani őt, viszont a hatsó borítón megemlített George Harmonica Smith egyáltalán nem játszott ebben a részben. Tehát a banda ugyanaz, a muzsika viszont össze sem hasonlítható. Természetesen mindkettő blues, chicagói blues-zenészek főszereplésével, mégis nagyon messze áll egymástól. Persze Hooker korántsem tekinthető a Chicago Blues képviselőjének, de pl. előző lemeze, a szintén Bob Thiele producer vezetésével készült It Serves You Right to Suffer mégis ebbe a műfajba sorolandó. Ellenben a Live at Cafe Au-Go-Go valami teljesen más. Ez a lemez volt az első a sorban, mely hangulatilag a legkorábbi felvételeire utal vissza, ám modern hangzással felturbózva, valamint kiegészülve egy rendkívül erőteljes ritmusszekcióval. És pont ezen a ritumusszekción van a hangsúly, mely a hátán cipeli az egész bandát. Elképesztő húzós groove-okra épül a zene, melyben a szólóhangszerek szinte csak díszítésre szolgálnak. Mindez megspékelve Hooker mormogós szövegmondásával rendkívül nyomasztó hangulatot sugároz, mely össze nem hasonlítható senki más zenéjével.Rögtön a nyitó I'm Bad Like Jesse James monotonitása úgy beledöngöl a földbe, hogy azt hiszed innen nem lehet szabadulni. Mac Arnold és Francis Clay kőkeményen nyomja az alapot, melyre ráerősít Hooker vészjósló éneke (baromi erőteljes hangja volt), Spann villog, a gitárosok egyike (talán Georgia Boy) pedig mindössze egyetlen hangot penget.
A másodikként érkező könnyed She's Long She's Tall szerencsére egyből felszabadít, kellemes darab, bár közel sem tökéletes, a zenekar picit szétesett benyomást kelt. Nem így Hooker régi darabjában. A My First Wife Left Me-t először 1948 augusztusában rögzítette, de itt a kíséretnek köszönhetően még depressziósabb. Hooker mögött zenélni nagyon nehéz, sosem lehet tudni, mikor vált hangnemet, mikor érkezik a következő versszak, ám a jól összeszokott Muddy Waters Band nem hagyta magát, kivételesen Hookernek kellett a bandához alkalmazkodnia és nem fordítva. Spann itt is elereszt egy jó kis szólót.
Ha valaki még nem feküdt volna ki, az oldalt záró Heartaches and Misery biztos a földre viszi. Az "igazi blues"-ként felkonferált szám is Mac Arnold monoton basszusfutamára épül, de a végső döfést Spann viszi be, ahogy a gitárszólót kíséri a zongora mély hangjaival.
A B-oldal felüdülésként a '66-os év blues-slágerével kezdődik: One Bourbon One Scotch One Beer. Viszont ezután már nincs kegyelem: I Don't Want No Trouble. Ismét egy "igazi blues", de egy klasszikus 12 ütemes, ám vidámságnak nyoma sincs. Spann szóló, majd mintha a gitárt itt épp Muddy nyomná.
I'll Never Get Out of These Blues Alive: a 6 évvel későbbi lemezének címadója, ám azon kívül, hogy mindkét verzió lassú blues és a szöveg nagyjából stimmel, nem nagyon hasonlítanak egymásra. Itt a banda inkább a Rock Me-t játsza, csak Hooker ezt nem nagyon veszi figyelembe.
A záró Seven Days korábban a Groundhogs-szal közös lemezen már szerepelt, ám ez a verzió ismét sokkal depressziósabb, mondhatni blues-osabb. Méltó lezárása a lemeznek, mely egy új korszak kezdete, amikor már nem a szegény feketéknek és nem is a lázongó brit ifjúságnak énekelt, hanem a középosztálybeli amerikai fiataloknak, akik egy más hozzáállással közelítettek a zene és az egész világ felé.
OTIS SPANN: The Blues Is Where It's At
A1 Popcorn Man 2:20
A2 Brand New House 3:04
A3 Chicago Blues 3:19
A4 Steel Mill Blues 4:17
A5 Down On Sarah Street 3:05
B1 T'Aint Nobody's Bizness If I Do 3:52
B2 Nobody Knows Chicago Like I Do (Party Blues) 2:35
B3 My Home Is On The Delta 3:12
B4 Spann Blues 4:28
A1 I'm Bad Like Jesse James 5:03
A2 She's Long, She's Tall (She Weeps Like A Willow Tree) 3:08
A3 When My First Wife Left Me 3:42
A4 Heartaches And Misery 5:10
B1 One Bourbon, One Scotch And One Beer 4:05
B2 I Don't Want No Trouble 4:09
B3 I'll Never Get Out Of These Blues Alive 4:18
B4 Seven Days 3:42
John Lee Hooker - gitár, ének (Live at Cafe Au-Go-Go)
Otis Spann - zongora, ének
Muddy Waters - gitár
Luther "Georgia Boy" Johnson - gitár
Sammy Lawhorn - gitár
Mac Arnold - basszusgitár
Francis Clay - dob
George Harmonica Smith - szájharmonika (The Blues Is Where It's At)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése