CANNED HEAT: Live at Topanga Corral (1969)

A '90-es évek elején, amikor nálunk is kezdett elterjedni a CD, egy kis turkálóban találtam egy olcsó Canned Heat CD-t. Amellett, hogy nekem is nagyon tetszett a rajta levő anyag, még a "metálos" barátaim is odavoltak érte, hiszen a Heat elképesztő lendülettel nyomta a kőkemény blues-t, boogie-t. Mint később kiderült a komplett Live at Topanga Corral, illetve a Vintage lemezek anyagát hallhattuk ezen a diszken. Ezek a korai felvételeket tartalmazó anyagok eredetileg '69-ben, illetve '70-ben jelentek meg, de számos újrakiadást éltek meg, ráadásul a CD-korszakban rákattantak a nevenincs kiadók és mindenféle cím alatt, különböző összeállításokban megszámlálhatatlan formában kerültek a boltokba, valószínű nem volt jogdíjkötelezettség.

A Vintage a tisztább anyag, hiszen egyértelmű, hogy még első lemez előtti stúdiófelvételeket tartalmaz, melyet még az eredeti felállás rögzített Los Angeles-ben. Bob Hite és Al Wilson a két lemezgyűjtő és blues-szakértő alapította a bandát, hozzájuk csatlakozott a szintén blues-rajongó gitáros Henry Vestine, valamint Stuart Brotman basszusgitáros és Frank Cook dobos. 10 rövidke szám, mind átdolgozás: Dixon, Muddy, Walter, Wolf, főként az '50-es évek nagyjainak szerzeményei, sőt a sajátként feltüntetett Big Road Blues-nak az a Tommy Johnson a szerzője, akinek egy másik blues-ából kölcsönözték a srácok a zenekar nevét. A Canned Heat Blues-t 1929-ben vette Johnson lemezre. A dal szövege egy hallucinogén szerről szól, mely később közrejátszott a blues-gitáros halálában is.

Máig tisztázatlanok a kérdések, mely körüllengi az 1970-ben megjelent koncertlemezt, a Live at Topanga Corralt. 2000-ben már Live at the Kaleidoscope címmel jött ki, melynek ismertetőjében 1969-re datálják a felvételeket, a Kaleidoscope klubot megjelölve helyszínként, sőt a dobos, Fito de la Parra is így ír a könyvében. Ám a banda első basszusgitárosa, Stuart Brotman új bandája is a Kaleidoscope nevet viselte, és ez gyanakvásra ad okot. Az eredeti Wand kiadós lemezen 1966-67-re teszik a felvételek idejét, amiről Fito úgy nyilatkozott, hogy a jogi problémák elkerülése végett került korábbi dátum és más helyszín a borítóra. Gondolom, neki van igaza!!! Mit okoskodok én?
A lemez 6 hosszabb standardből áll. Na, de nem akármilyen átdolgozások ezek! A gyorsabb számok hihetetlen lendülettel száguldanak, a lassú blues-ok pedig igen mély érzelmeket rejtenek. Nincs is kedvencem, mert mind az! A Bullfrog Blues e változatát tán még senki nem múlta felül. Henry Vestine szinte az elejétől a végéig szólózik, de Wilson is odatesz egy jó kis szólót. Hasonló elánnal nyomják a Dust My Broomot, Wilson hosszas slide szólójával, majd a végé felé Vestine is elereszti ujjait. Bob Hite, a "Medve" a hátán cipeli az egész bandát, hallani, hogy abszolút együtt él a zenével, hangja rendkívül erőteljes.
A másik két gyorsabb blues-ban előkerül a "Vak bagoly" szájharmonikája is. Al Wilson beceneve a "szódásüveg" szemüvegére utal. Fújja is rendesen a Billy Boy Arnold-féle I Wish You Wouldban. A jellegzetes ritmusú számban a többiek kőkemény alapot pakolnak alá, a közepén pedig naná, hogy érkezik Vestine szólója is. Szuper!!! Wilson és a szájharmonika a főszereplő az I'd Rather Be the Devil című Skip James átiratban, mely a lemez leglazább tétele, de a gitárszólónál itt is bekeményítenek.
A végére hagytam a két lassú blues-t. A sorrend igazából mindegy is, hiszen ahány kiadás, annyi különböző dalsorrend. Az eredeti megjelenésen egy Tampa Red blues zárja az albumot. A When Things Go Wrong 1949-ben jelent meg Redtől, mely a neves blues-zenész egy korábbi számának, az It Hurts Me Too-nak volt az átdolgozása. A dallal Elmore James érte el a legnagyobb sikert, 1957-ben Chicago az It Hurts Me Too-tól volt hangos. Ahogy James-nél is, a Canned Heat változatában is a slide gitár kapja a legfontosabb szerepet, ám az előadásmód sokkal balladisztikusabb. Legalábbis, amíg a közepén Henry Vestine bele nem vág egy újabb elképesztő szólóba.
A sok nagyszerű tétel közül is kiemelkedik B. B. King Sweet Sixteenjének 10 perces előadása. A valószínűsíthető Larry Taylor/Fito de la Parra ritmusszekció és Wilson kísérőgitárja kifejezetten visszafogottan muzsikál, kellő teret engedve Bob Hite erőteljes énekhangjának és Henry Vestine szólógitárjának. Mindkettejüktől karrierjük egyik legjobb teljesítményét hallhatjuk. Ez a tétel, csakúgy, mint az egész album számomra a Heat esszenciáját jelenti.

Eredetileg úgy terveztem, hogy a Heat első két albumáról írom e sorokat, bevezetőként megemlítve eme két kiadványt, ám a felelevenítés során tudatosult bennem, mennyire kedvelem ezt a két lemezt - főleg a koncertanyagot -, így a két sorlemezről majd egy másik írásban olvashattok.

Vintage - rögzítve: 1966, megjelenés: 1969
A1 Spoonful 2:25
A2 Big Road Blues 2:01
A3 Rollin' And Tumblin' (Without Harmonica) 2:10
A4 Got My Mojo Working 2:36
A5 Pretty Thing 1:49
B1 Louise 2:35
B2 Dimples 2:35
B3 Can't Hold On Much Longer 2:15
B4 Straight Ahead 2:30
B5 Rollin' And Tumblin' (With Harmonica) 2:16

Live at Topanga Corral - rögzítve: 1966/67 vagy 1969, megjelenés: 1970

A1 Bullfrog Blues 7:21

A2 Sweet Sixteen 10:57

A3 I'd Rather Be The Devil 5:10

B1 Dust My Broom 5:46

B2 Wish You Would 8:03

B3 When Things Go Wrong 9:08

Bob Hite - ének

Alan Wilson - gitár, szájharmonika

Henry Vestine - gitár

Stuart Brotman - basszusgitár (Vintage)

Larry Taylor - basszusgitár (Live at Topanga Corral)

Frank Cook - dob (Vintage)

Fito de la Parra - dob (Live at Topanga Corral)